Szántó András: A múzeum jövője – 28 párbeszéd

 

        Ennek a könyvnek a megjelenését hosszú idő óta vártam, így nagyon boldog voltam mikor végre hazajött velem. A letisztult külső igazán érdekes és tartalmas mondanivalót takar, így ebben az esetben se ítéljünk borító alapján.
Az interjúalanyok között a világ minden tájáról szerepelnek múzeumi vezetők, aminek köszönhetően jó rálátásunk lesz a könyv elolvasása utána a kulturális szféra mostani állapotára. Csak a teljesség igénye nélkül: Adriano Pedrosa (Museu de Arte de Sao Paolo Assis Chateubriand), Eugene Tan (Szingapúri Nemzeti Galéria és a Szingapúri Nemzeti Múzeum),  Anton Belov (Garage Museum of Contemporary Art), Mami Kataoka (Mori Művészeti Múzeum) és Max Hollein (The Metropolitan Museum of Art) is szót kapott a kötetben.
        A bevezetőben azzal kezdi a szerző, hogy 2019 szeptemberében az ICOM ülésén nem sikerült megszavazni a múzeum új fogalmát, mivel az „túl terjengős, nehézkes és többek által vitatott” volt. Már maga az újrafogalmazás ténye is azt mutatja, hogy mennyit változtak a múzeumok és mennyire különböző célokat tűztek ki magukat elé. Minden résztvevővel nagyjából azonos kérdések mentén haladt, mindenképp érintve az illető karrierjét, azt, hogy miként vészelte át az általa vezetett múzeum a covidot, miként reagálnak a Black Lives Matter mozgalomra és a gyarmatosítók által elrabolt műkincsek revíziójára, valamint mit gondolnak, milyen lesz a jövő múzeuma.

        Összességében az bontakozik ki a válaszokból, hogy egységesen rosszul érintett minden intézményt a járvány, legyen szó állami vagy magán intézményről. Amennyiben nem anyagilag, akkor a látogatók hiánya, az elhalasztott kiállítások és az ezáltal megdőlő több éves tervek miatt. A karantén idején mindenki az online jelenlétet szorgalmazta, aminek köszönhetően sikerült meggyorsítani ennek a területnek a fejlődését. Az online tárlatvezetések, előadások, zoom beszélgetések, műtárgybemutatások mellett sokan felhívást intéztek a látogatókhoz is, hogy osszák meg egy emléküket a múzeumról. Sok intézmény ezelőtt egyáltalán nem használta a zoomot, de most az utazási korlátozások miatt kénytelen volt. Az így történő megbeszélések és intézkedés viszont eléggé megnehezítette az ügyek lebonyolítását.
        A következő nagy trauma George Floyd esete volt és az ezzel meginduló Black Lives Matter mozgalom, amire a múzeumoknak is reagálniuk kellett. A hullám nem kímélte őket sem, működési modelljük megkérdőjeleződött az emberek szemében: miért nem foglalnak állást a témában, miért kevés a fekete kurátor és miért nem támogatják a széles spektrumú részvételt az intézmények irányításában. Hogyan is akarják megszólítani a fekete közösséget, vagy a kisebbségeket, ha nincsenek képviselve a vezetésben? Véleményük szerint csak egy fekete kurátor tudhatja igazán, mivel lehet a feketéket bevonzani a múzeumba, amiben van azért igazság. Sokan interjúkat, beszélgetéseket rendeztek egyből az eset után, megelőzve a negatív reakciókat. Mindenkit sokkolt az eset, és ez is egy löketet adott annak, hogy nagyobb arányban jelenjen meg a feketék helyzete a kiállításokon, több fekete művész munkáját vásárolják meg, valamint olyan programokat szervezzenek, ahol a hátrányos körülmények közt élő fekete gyerekeket invitálják meg a múzeumba. Az itt lezajló beszélgetések, a közös élmény talán tud javítani valamelyest a lehetetlennek tűnő közös kommunikáción, vagy mutat egy alternatív jövőt, szakmát a gyerekeknek, akik közül sokan az iskolai kirándulásokat leszámítva egyáltalán nem járnak múzeumba. Beninben például a Zinsou Múzeum megnyitása előtt a gyerekek, sőt a felnőttek nagy része sem volt még kiállításon. Ez az intézmény megpróbálja integrálni a saját kultúrájukat ilyen téren is a köztudatba, hogy a kezdeti félelmeiket legyőzve a mindennapjaik része legyen a múzeum. Ebben sokat segítenek a hagyományos táncos-énekes programok és a mesék.

        Napjainkat érintő komoly kérdés a gyarmatosítás során elrabolt műkincsek visszaszolgáltatása, ami szintén teret kapott a könyvben. A revízió egyes intézményeket rosszul érint, mivel olyan tárgyaktól kell megválniuk, amik kimagasló elemét képezik gyűjteményüknek. A múzeumok nagy része ennek ellenére támogatja a visszaszolgáltatást, megkockáztatva, hogy az adott kultúra tárgyait csak saját országában fogjuk tudni megtekinteni, esetleg vándorkiállításoknak köszönhetően. A jogtalanságot tehát szerencsére mindenki elismeri.
        Ami lényeges még, hogy a legtöbb intézmény a múzeumot mint közösségi teret képzeli el, ami az emberek mindennapjainak részét képezi. Ennek köszönhetően fontos eleme a jövő múzeumának az étterem, a kávézó, egy hívogató előtér, ahova egy beszélgetés vagy az ingyen wifi miatt az emberek betérnek. Nyitni kell minden korosztály felé, az elsődleges viszont a hazai közönség megnyerése, hiszen ők azok akik nap mint nap érinthetik útjuk során az intézményt. Az is elképzelhető, hogy a jövő múzeumának már falai sem lesznek és szoborparkként fog funkcionálni vagy másolatokat tekinthet meg az arra járó munkába menet. Ugyanis a múzeumoknak „le kell szállniuk a piedesztálról” és hétköznapivá kell válniuk, hogy az emberekben ne alakuljon ki küszöbfélelem. Valamint, hogy a környezetvédelemben is szerepet játszanak le kell mondjanak az óriási épületekről, amiket fűteni és világítani kell, és hogy a műtárgyak utaztatása se károsítsa a légkört (nem is beszélve a csomagolóanyagokról) inkább a hazai anyagra kell koncentrálni, vagy reprodukciókat használni. Az Acute Art Museum már most is az online térben működik, egy applikáció segítségével akár a szobánkba is tudjuk varázsolni a műtárgyakat, amiket posztolhatunk vagy elküldhetünk barátainknak. Az applikáció úgy láttam ingyenes, de minden elemért külön kell fizetni az alkalmazáson belül (az én telefonom sajnos nem kompatibilis vele, szóval nem tudtam kipróbálni).
        Szó esik még arról is, hogy a múzeumnak mennyire kell részt vennie a politikában. Tény, hogy az anyagi támogatást tőlük kapják és teljesen közömbösök nem tudnak maradni, de inkább egy arany középutat kell tartaniuk, viszont (ahogy a fenti kérdéseknél is kiderült) néhány dologban állást kell foglalniuk. Az, hogy a közbizalom megmaradjon irányukba a legfontosabb feladatok egyike.
        Minden intézménynek a saját útját kell járnia, nem kell a nyugati modellt követnie sem az épület megalkotásánál (régi antik elemek, óriási épület, üvegkalitka) sem pedig a kurátori koncepcióban. Mindenki a saját hagyományainak megfelelő intézményt hozzon létre, ami tükrözi világképüket, művészeti sajátosságaikat és jövőképüket.

        Véleményem szerint az, hogy nyitni kell mindenki felé jó irány lehet, hiszen az élmény és a kultúra maga mindenkinek jár, de nem szabadna hagyni elértéktelenedni. Azzal, hogy hétköznapivá tesszük a múzeumot, hogy profitorientált lesz és a célja a minél nagyobb közönség bevonzása, pont a lényege veszik el. Meg kell maradnia a tudás házának és a jövő számára megmentendő alkotások gyűjteményének. Tülekedő és hangosan beszélő emberek között ez az élmény sem élhető meg igazán. Az én értelmezésemben az ember nem azért jár múzeumba, hogy elmondhassa ott volt, hanem azért, hogy gyönyörködjön, tudást szerezzen és rácsodálkozzon újból és újból, hogy milyen csodákat hoznak létre a művészek.