Az én immerzív Van Gogh élményem

     Életem meghatározó élménye volt a 2006-2007-ben megrendezett Van Gogh kiállítás a Szépművészeti Múzeumban. Gimnazistaként a vidéki kiskönyvtár összes könyvét elolvastam, hogy alaposan felkészüljek a nagy napra, mikor végre találkozhatok az általam úgy csodált művekkel. Memorizáltam élete minden eseményét, a képek címeit és háttértörténetét, és latolgattam vajon mi lesz az amit élőben is látni fogok. Emlékszem mennyire magával ragadott az első pillanattól a művekből áradó energia, a kavargó színek és egyúttal az az átható melankólia. Mindig valami furcsa, szomorúsággal vegyes fanatizmus érzése száll meg, mikor a képeire nézek. Mint a parázsló tűz, ami bármikor lángra kaphat és elpusztíthat mindent maga körül. 
Az egyik társamnak (örömére vagy bánatára azt nem tudom) mondhatni tárlatvezetést tartottam, megosztva vele minden információ morzsát, amit sikerült az elmúlt hónapokban felcsipegetnem. Közben szóba elegyedtem egy kedves idős hölggyel is, akivel megvitattuk a japán fametszetek Van Gogh művészetére gyakorolt hatását. A legemlékezetesebb viszont (természetesen a festmények után) az volt, hogy miközben meséltem azt vettem észre, hogy a körülöttünk állók nem az audio guide szövegét, hanem engem hallgatnak. Azt hiszem ez volt az a pillanat, amikor a művészettörténet és benne Van Gogh örökre belevésődtek a szívembe. 

    Azóta sajnos nem sok lehetőségem volt élőben megtekinteni a műveit, bár ezer meg egy éve készülök az amszterdami Van Gogh Múzeumba. Tavalyi kiruccanásomkor Londonba viszont betértem a National Gallerybe ahol több képe is ki van állítva. Annak ellenére, hogy amondó vagyok "hagyjuk hogy más is odaférjen", itt nem bírtam magammal és hosszú perceket töltöttem közvetlenül a képek előtt állva, vissza-vissza térve, mert nem tudtam betelni a látvánnyal. A napraforgók, a híres szék rajta a pipával és a rákok vörös teste ahogy kiemelkedik a kékeszöld háttérből. Megérte ennyit utazni, hogy újból láthassam őket.

    Szerencsére sok film is foglalkozik a művésszel, a teljesség igénye nélkül álljon itt néhány példa: Loving Vincent, Van Gogh & Japán, Napraforgók vonzásában, Van Gogh - Búzamezők és borús égbolt. Az Uránia Nemzeti Filmszínházba érdemes ellátogatni, mivel több művészettörténet témájú filmet is kihoznak évente (volt idő mikor mindegyiken ott voltam), de ha beérjük a kanapéval a filmszínház gyönyörű díszterme helyett, akkor elég ha bekapcsoljuk a Netflixet, ahol a The Greatest Painters of the World sorozatnak is van egy része Van Gogh-ról. Az egyik legjobbnak (kövezzetek meg érte nyugodtan) a 2018-as Van Gogh az örökkévalóság kapujábant tartom, mert talán ez a film tette igazán emberivé a művészt számomra. Pedig bevallom, nem szeretem az életrejzi filmeket, mert sokszor érzem, hogy bemocskolnak valami szent dolgot azzal, hogy pőrén, minden fantasztikumtól megfosztva ábrázolják alanyukat. Van Gogh-ról csak sejthetjük, hogy a mentális problémái és zárkózottsága mennyire elszigetelte az emberektől, és hányszor sodorta olyan helyzetbe, ahol önhibáján kívül, az emberi meg nem értettség miatt lett elítélve egy-egy cselekedete. Én azt látom, hogy ez az ember végig kűzdött, és tele volt fénnyel, de rossz korszakban született. Az, hogy élete végén, a halálos ágyánál azt mondta jobb lesz így, hogy ő már nem lesz, sokat elárul a személyiségéről és arról a belső szenvedésről amit az élet jelentett neki. De ezek már örökre csak feltételezések maradnak, sose tudjuk meg mi a mítosz amit köré szőttek és mi a valóság. 
    Idén év elején jött a nagy bejelentés, hogy megérkezik az országba a Van Gogh - The Immersive Experience, ami eddigi kiállítási élményeket végre testközelbe hozza. Bár külföldi utazásaim során többször is tervbe vettem egy-egy ilyen esemény meglátogatását, végül mégis mindig a hagyományos múzeum mellett tettem le a voksom. Most is kiváncsian, de tele szkepticizmussal tértem be a BOK Csarnokba, miután megvettem a borsos árú belépőjegyet, erre az új élményre. 

    Hol is kezdjem...Talán a tömeg az, ami először feltűnt, ami a sávos beengedés ellenére már a bejáratnál feltorlódott. Az első elem egy Van Gogh fejre vetített videó volt a festő műveiből, amit bár értelmetlennek találtam, dekoratívnak végülis dekoratív volt. Aztán jött egy halom reprodukció, amit a rossz fények miatt csak bizonyos szögből lehetett látni, majd egy újabb vetítés, csak most egy vázára a híres virágos képeiből. Itt már kezdett bosszantani, hogy a rengeteg ember megáll és "órákig" bámul valamit, hogy nincs áramlás és hosszú percekig vársz, hogy valamihez odaférj. Ráadásul egy várandós barátnőmmel voltam, akinek így is megterhelő volt és nem tehettük meg, hogy órákig ténferegjünk.
A következő terem már egy fokkal ígéretesebbnek mutatkozott, bár a fotózásra kijelölt legalkalmasabb pont hűen tükrözte, hogy miről is van itt szó igazán. Külföldi videókban már láttam, hogy Van Gogh berendezett szobájában is csámboroghatnak a látogatók, ami a kaposvári Rippl-Rónai Villában tett mezitlábas látogatásom után olyan húrokat pendített meg bennem, ami miatt kifejezetten vártam ezt az élményt. Aztán jött a nagy csalódás: a kordon. Maradt a kívülről való alapos megtekintés. Persze érthető, ha abból indulok ki, hogy itthon egy frissen festett fal egy éjszakát sem marad graffiti nélkül, és bármit is újítanak vagy szépítenek azt feltétlenül meg kell rongálni. Szóval innentől lejtmenetbe kerültem és az újabb hosszú sor a következő terem előtt nem dobott túl sokat a hangulatomon. Rémes vagyok igaz? Sorba kell állni, hát ezt a pimaszságot! Igen, én az a típus vagyok, aki a múzeumot a kihalt terekkel és a csönddel tudja csak elképzelni, és egyelőre nem tudtam alkalmazkodni ahhoz az új módihoz, hogy mindenki beszélget, netán borozgat, szól a zene és az egész olyan mint egy nagy buli. Sajnálom, pedig úgy igyekszem.

    Na de itt jött csak az est fénypontja! Az igazi immerzív élmény!Betódult a tömeg egy óriási terembe, számtalan napozószékkel (atya ég mennyit költhettek rá, hogy mindegyiken legyen felirat!!) és miután letelepedtél jött: egy újabb vetítés. És ennyi. Ülsz és bámulod a falakra vetített képeket, amik mozognak, ott jön egy vonat, amott hullanak a levelek, örvénylik a csillagos égbolt és az érzésem egyre csak az, hogy ennyi?Valahogy nem ilyennek képzeltem. Azt hittem olyan lesz, mintha benne sétálnál a képben, mintha te is részese lennél, helyette pedig jött ez. Még mindig nem találok szavakat pedig azóta eltelt pár hónap. Biztosan van olyan, aki ezt is csodálattal figyelte, és lenyűgözték a képek ekkora felbontásban. Remélem akad olyan is, aki ezek után eldönti, hogy a művészet nem unalmas és innentől többet jár majd múzeumba, ha így van megérte megcsinálni ezt az eseményt. De sajnálatos módon összességében művészeti élményt egyáltalán nem adott. Informatívnak sem mondanám, mert az alap adatoktól eltekintve nem nyújtott többet. Szomorú, de kezdeti szkepticizmusom úgy látszik nem volt alaptalan. 

    Mivel mindenképpen szeretném valami pozitívval zárni ezt a bejegyzést hagy tegyek még említést az esemény végén található VR szekcióról. Igaz, ezért pluszban kellett fizetni, de értelemszerűen itt is a teljes élményre törekedtem, így kipróbáltam ezt is. Ez volt az ötödik alkalom, hogy ilyenben volt részem, és eddig mindegyik teljesen más hatást gyakorolt rám a "nem látok semmit és ennek semmi értelme" és az "úristen ez fantasztikus" között. Bár sajnos a Dalí kiállításon (amiről blogbejegyzés nem készült, de a képes beszámolót megtaláljátok a Cizellart instagramján) látottakat, amikor is a hosszú, pók lábú elefánt átsétált a fejem felett nem tudta űberelni, azért ez sem volt rossz. Nagyjából a második helyre sorolnám, ugyanis itt tényleg benne voltam a képben, mintha ott sétáltam volna a fák között és az alatt a híres csillagos ég alatt. Megérte a plusz pár száz forintot és a migrént is amit kaptam tőle. 
    Összesítve a véleményem még mindig az, hogy reklámozhatnak valamit úgy, hogy immerzív, a nyomába sem ér annak amikor egy kiállítóteremben elmerülsz egy festmény nézésében, felfedezve minden apró részletet, úgy, hogy közben megszűnik számodra a külvilág. És egy múzeumnak ehhez még csak több száz napozószékre sincs szüksége, mert meg van benne minden, ami a csodához kell.