Ismét Bécs

         Mivel egyre csak hajtott a vágy, hogy szomszédunkba látogassak, újból vonatra száltam és nekiindultam Bécsnek, aminek kulturális tárháza fogyatkozik, de hosszú még a látnivalók listája.
         Már ismerősként üdvözöltem a várost a pályaudvarra megérkezve és alig vártam, hogy elvegyüljek a forgatagban. Idegenben mindenki lazábban viselkedik, lehet ez volt rám is hatással, mindenesetre mielőtt belevetettem volna magam a múzeumozásba még leültem kicsit a Karlsplatzon élvezve a napsütést és hallgatva a locsolórendszer sziszegését. Első állomásom az Albertina Modern volt, ahol most egy fotókiállítás mellett Ai Weiwei munkái voltak láthatók. Ai Weiwei kortárs kínai képzőművész, aki érzékenyen reagál a világban és hazájában történt eseményekre, aktivistaként művészetén keresztül és nyilatkozataiban nyíltan bírálja a Kínai kormányt. Kiállításán szép kis tömeg gyűlt össze, zárás előtt még elzarándokoltak az emberek. Láthattunk példányokat a Coca-Cola feliratos Han dinasztia korabeli vázákból, a falon kísérőként a vázatörésekről készült fotókkal, megjelennek az összekapcsolt biciklik és persze a bemutatott középsőujjal kapcsolatos szobrok és fotók egy egész szekciót kaptak. Nagyjából csak kapkodom a fejem, próbálom befogadni a látványt és az információkat, ugyanis a politika sosem állt igazán közel hozzám, híradót sem nézek így a feldolgozott események nagy része újdonságként hat.

        2011-ben a művészt letartóztatták gazdasági bűncselekmény vádjával. Ennek következtében 81 napig őrizetben tartották egy aprócska szobában. A kiállítás talán legmegrázóbb része ezt dolgozza fel. Tömböket látunk ablaknyílásokkal, melyeken keresztül egy szobába leshetünk be és leshetjük ki a bent levőt zuhanyzás, evés, alvás vagy fel-alá sétálás közben. Sőt a térre kis dobogók segítségével felülről is benézhetünk. Ezt követően még sokkolóbb élmény belépni a kiállításon kialakított szobába, ahol újraalkották raboskodása helyszínét. Tényleg úgy érzem mintha leskelődnék, itt a szobában pedig tekintetem egyből a kis ablak felé rebben, hogy figyel-e most is onnan valaki.

        Fantasztikusra sikerült a kiállítás, teljesen megérte kiutazni érte, már csak azt bánom, hogy a vaskos kötetből nem vettem egyet hazafelé. Na de lépjünk is tovább.
        Beszerezve egy kávét átsétáltam az Albertinába, ahol már kint a nagy zöld nyúl fogadott, Dürer Nyula, ami szimbólumává vált a múzeumnak, olyannyira, hogy érvényesítéskor egy nyuszis matricát tettek a jegyemre is. Tony Cragg absztrakt szobraival kezdtem a sort, amik a fa és fém mellett kevlárból és üveggyapotból készülnek. Majd jöttek a Habsburg főhercegi szobák, pompás berendezéseikkel, csillárokkal, tükrökkel, összességében tele fénnyel és csillogással. Itt már az elején lecövekeltem, ugyanis szembejött egy szívemnek kedves meisseni porcelán figura, a szabadkőműves mopsszal. Van már egy közös múltunk, így próbáltam a vitrinen keresztül is használható fotót készíteni róla, több kevesebb sikerrel.
        Az igazi nagy falat a Monet-tól Picassóig című tárlat volt, ami igazi csemegének ígérkezett. Impozáns válogatást láthatunk, mely minden számottevő művésztől felvonultat alkotást. Elbolyongtam benne egy ideig, gyönyörködve Seurat, Modigliani, Malevics képeiben és mondhatni szomorúan távoztam a végén, mivel mégegyszer ennyit simán megnéztem volna még.

        Száguldottam tovább, már ekkor sejtve, hogy nem mindenre lesz időm. Következett a két Hundertwasser ház. Ezekre már nagyon kíváncsi voltam, még hajdanán egy túrára is be akartam fizetni, ami minden bécsi alkotásán végigvezetett. Nem is ért csalódás, a házak vidámak, színesek, dúskálnak a növényekben és persze a turistákban. Nem mondom, hogy lépni sem lehetett, mert akkor hazudnék, de azért oda kellett figyelnem nehogy a nagy fényképezés közben valakinek nekimenjek. Egy kiállítás is megtekinthető a művész alkotásaival, festményekkel és épületmakettekkel. Itt majdnem felborultam kezdésként, mert nem figyeltem, hogy ahogyan kint úgy bent is hullámos minden forma, így a padló is. Az itt látottakra ráférne egy frissítés, kissé elavultnak éreztem a kiállítást, főleg a 11 eurós belépődíjhoz képest. Mint egy idióta fényképezgettem a lépcsőházat, és nagy meglepetésemre (mondjuk nem tudom miért lepődtem meg) de a mosdók is ugyanabban a stílusban készültek.

        Egyszer minden jónak vége szakad, így történt most is, ugyanis óriási csúszásban voltam. Kénytelen voltam lóhalálában elindulni vissza a pályaudvarra. Még egy gyors Spar belefért majd száguldottam a vonathoz. Szerencsére sikerült jó szerelvényre szállnom, így sikeresen zártam a napot. Bécs azonban visszavár, már most a következő kiruccanást tervezem hiszen megnyitott a Basquiat kiállítás, amit tuti biztos, hogy nem hagyok ki.