Botticelli és Savonarola

Mostanában minden felületen Botticelli jött velem szembe, ezért úgy gondoltam illene írnom róla. A quattrocento nagyjai között tartják számon, mégis halála után feledésbe merült, majd jöttek a preraffaeliták és újra naggyá tették. Képeit a világon mindenhol ismerik, a Vénusz születését újra és újra fel- és átdolgozzák. Talán Andy Warhollal lett belőle popkulturális jelenség, ahogy Leonardo Utolsó vacsorájából vagy a Mona Lisából (bár utóbbinál már Marcel Duchamp is közrejátszott).
         Egy olyan szeletéről szeretnék írni Botticelli életművének, ami nem a Mediciek megbízásait reprezentálja, nem a „csúcson” mutatja be a festőt, hanem Savonarolához köthető korszakváltása után.
        Girolamo Savonarola 1490-ben érkezett Firenzébe, ahol híre már megelőzte őt. A domonkos kolostor perjeleként a világi hívságok elterjedéséről, az erkölcstelenségről és a vezetők zsarnokságáról prédikált a népnek. Fanatizmusának és persze jó szónoki képességének köszönhetően sikerült kiűznie a Medicieket Firenzéből, majd egyfajta vallásos demokráciát hozott létre a városban. A hiúságok máglyáján mindent elégettek ami nem felel meg az aszketikus keresztény szemléletnek, sőt még a mulatozást is betiltották.
        Botticelli vélhetőleg tanainak követője lett, ennek egyik bizonyítékának vélik, hogy A misztikus Krisztus születése című képén megjelennek Savonarola prédikációi. Művészete megváltozott, innentől kezdve képeiről eltűnnek a sejtelmes fátyollal takart női alakok és Vénuszok, csak a keresztény erkölcsnek megfelelő kompozíciókat alkot meg. Bár megtartja a reneszánsz ábrázolásmódját, színei és témái is sötétednek.
        Az egyik kép amit választottam az a Mária megkoronázása, a San Marco oltárképe, mely pont a fordulóponton, 1490-93 között készült és ma az Uffiziben található. A nagyméretű oltárkép égi és földi szférára bontható. A mennyek birodalmát a gótikában elterjedt arany háttér választja el a profán földi lét halványkék egétől. Mintha megnyílna az ég és így láthatnánk rá a jelenetre, ahogy az Atya megkoronázza a szent Szüzet. A két főalakot angyalok kara veszi körbe, akik virágokat szórva táncot lejtenek a csodás esemény örömére. Érdekesség, hogy a képre arany mezők vannak applikálva, Mária és Isten a sugarak előtt, míg az angyalok mögötte helyezkednek el, ezzel is fokozva a térélményt. Az Úr jobbját áldásra emeli, míg baljával az előtte szerényen meghajló Mária fejére teszi a koronát. Elhagyva az égi jelenést négy szentet látunk. Szent János evangélista ég felé nyújtott keze és őszes szakálla az antik stílust idézi. Szent Ágoston könyvébe ír, Szent Eligius áhítatosan az égre tekint, Szent Jeromos pedig áldásra emeli jobbját, míg baljában pásztorbotot tart. A háttér csak jelzésértékű, a lényeges dolgot az égben történnek. A változás miatt a színek már kevésbé világosak, a testeket vastag drapériaréteg takarja, mégis felismerjük: hamisítatlan Botticelli.

        A másik kép Apellész megrágalmazása, 1495-ből. Apellész szintén festő volt, akit egy riválisa vádolt azzal, hogy forradalmat szervez. Ezért elfogták, de végül kiderült az igazság és kiszabadult, majd megfestette a vele történteket. A Botticelli által is megörökített jelenet egy díszes csarnokban játszódik, ahol Midas király elé viszik a megvádolt Apellészt. Midas szamárfülébe a Tudatlanság és a Gyanú sugdos, a vádlottat a Rágalom húzza maga után hajánál fogva, másik kezében a düh fáklyájával. Haját a Csalás és az Összeesküvés igazgatja. Barna csuhában, férfiként jelenik meg az Irigység, aki magára a királyra mutat. A sort pedig a Megbánás zárja, aki szakadt ruhában tekint egy androgün jellegű meztelen nőalakra, aki maga az Igazság. Testtartása és az, ahogy haját szemérme elé húzza már ismerős lehet a Vénusz születése című képről.

         Látjuk mennyivel összetettebb a kép, ha a mélyére nézünk és feltárjuk ikonológiáját, azt, hogy milyen szerepet töltenek be az alakok a történetben. A másik pedig a háttér. Ugyanis a szobrokkal és aranyozott reliefekkel díszített épületbelső Botticelli korábbi munkáiból mutat be jeleneteket és szereplőket. A kép tehát egyfajta visszatekintésként, vagy összegzésként is felfogható. Érdekes lenne megtudni, miért nyúlt Botticelli ehhez a témához. Vajon magát azonosította-e Apellésszel vagy esetleg Midassal, akinek döntenie kell egy fontos kérdésben, ahol súlyosak a vádak? Utalhat ez esetleg Savonarola ellenszegülésére a pápával szemben?...
        1497-ben a pápa kiközösítette Savonarolát, majd egy évre rá a Piazza della Signorián felakasztották és máglyán elégették. A források szerint hamvait a folyóba szórták, hogy elkerüljék az alakja körül kialakuló ereklye kultuszt. Botticelli pedig tartotta magát szigorú elvárásaihoz, ami egy idő után a festészet feladását vonta maga után. Halálát nem kísérte pompa és dicsőítés, ekkor már szerényen élt az apai házban.

        Érdekes, hogy egy ennyire felfelé ívelő karriert hogyan tud megtörni az illető saját, belső vívódása. Derűvel és ragyogással átitatott ábrázolásmódja miként tud megfakulni, csodálatos angyalai megsötétedni. Mindezek ellenére fantasztikus minden munkája, áthatja őket a vallásba vetett hit bizonyossága és a reneszánsz szelleme.

Képek forrása: Web Gallery of Art