Elmozduló falak a templomtérben - Mácsai István kiállítás a Kiscelli Múzeumban
A
Kiscelli Múzeum templomtere mindig egy sajátos atmoszférát teremt az itt
kiállított műveknek. A Mácsai István tárlattal sincs ez másként. A nyers
téglafalak, a sötétbe vesző mennyezet, a zegzugos csigalépcső megalapozta a
hangulatot. A híd és a kiállítás címében szereplő elmozduló falak pedig
elősegítették a különböző nézőpontokból való rátekintést mind szó szerint mind
pedig képletesen. Mikor a falak összeérnek bizonyos elemeket kitakarnak,
fentről letekintve viszont teljességében tárul elénk az összkép.
Szakmailag csúcsát az 1950-es években élte, amikor a Szocialista Képzőművészeti kiállításokon való részvételét nem csak vásárlásokkal, hanem Munkácsy Mihály-díjjal is jutalmazták. Ekkori művei még zömében zsánerképek és belehelyezkednek a korban elvárt stílusba pl.: Épül a falu, Reggeli a gyermekotthonban, Zenélő fiatalok, vagy az Aratósztrájk, amit Breznay Józseffel közösen festettek. Olyan témákat választott, amik jól eladhatóak voltak és fedezték a megélhetésüket. Azonban az örökös megfelelés távol tartja a múzsákat és felőröli az embert.
Első önálló kiállítására 1960-ig várni kellett, ekkor állították ki munkáit a Csók István Galériában. Fotósként és amatőr filmesként megörökítette a forradalom során történt pusztítást, valamint családi életébe és utazásaiba is betekinthetünk. Fontos megemlíteni naplóit, amiket nagyjából egész életében vezetett, emiatt hasznos forrásnak minősülnek, a benne közöltek azonban inkább belső vívódásaira reflektálnak mintsem a politikai helyzetre.
1970-től ahogy puhulni kezdett a rendszer és megjelentek az avantgárd törekvések itthon is, munkáit inkább értetlenség fogadta. Sajátos realista stílusa nem tudott versenyre kelni az új irányzatokkal, így egyre inkább háttérbe szorult, egészen mostanáig. Napjainkban zajlik újrafelfedezése, kezdenek elcsúszni a falak munkássága elől.
Ahogy belépünk a kiállításra egy hatalmas, teljes falat betöltő tabló fogad minket, hasonlatosan elrendezve, mint a régi szalon kiállításokon. A portrék alanyai mind ismeretlenül is ismerősök, de nem a szocialista realizmus TSZ dolgozóit vagy gyári munkásait látjuk, hanem a városi embert, azokat akikkel bármikor összefuthatunk a vásárcsarnokban, a tömegközlekedésen, vagy az Ági Zöldségesnél. A szocialista realizmus helyett inkább csak a realizmust érezzük, távolodunk a korban elvárt témától és megjelenítéstől, de maradunk az embernél, a portré műfajánál, ami Mácsai egész életművét végig kísérte.
Amit kiemelnék, az Gera Zoltán portréja pantomim jelmezben (1959.), mivel már itt megjelenik az a szerkesztési mód, hogy a kép hátterében megjelenő elemek utalást tesznek a szélesebb körben való értelmezésre. Jelen esetben az 58-as Irodalmi Színpadnak köszönhetően időben és ezáltal korszellemben is el tudjuk helyezni a kép szereplőjét. Ez a változás időszaka, az 56-os forradalom utáni enyhülő szocializmus és egyben a művész stílusának is fordulópontja.
Ezt
a szálat tovább göngyölítve következzenek a művészettörténeti elemeket
felvonultató idézetképei, amiből háromfélével találkozhatunk Mácsai István
művein: vagy a háttérben megjelenő reprodukciókon, vagy a modell beállításán jelennek
meg a híres művek vagy pedig konkrét szereplőket vesz át más képekről. Úgy
gondolom ennek alapjául az szolgál, hogy ebben az időben még ritka számba ment
a jó reprodukció és katalógus (jusson csak eszünkbe a nemrég a Ferenczy Múzeumi
Centrum által feldolgozott Nagy könyvrablás esete). Ezek hiányában csak a
ritkán kivitelezhetett utazások maradtak az igazi rácsodálkozásra, az élőben
való megtekintés mindig meglepetésként szolgált.
Az első két típust egyként felvonultató alkotás a Hommage à Ingres című kép, amin a modell A nagy Odaliszk pózában fekszik. Ugyanúgy kitekint a nézőre, csak kezében nem legyezőt tart, hanem az Ingres mű reprodukcióját. Olyan, mintha a kép evolúcióját látnánk megtestesülni.
A harmadik típusba tartozik a Báthory utca 17, amin a Velázquez képről jól ismert spanyol királynő alakját ismerhetjük fel, amint a kapualjban a szemetesen nyugtatja kezét, vagy az Elágazás Ürömnél című mű, ahol Giorgione A vihar című képének alakjaival találkozhatunk. Viszont ami a leginkább megérintett az a Téli vadászat jelenete, ahol a vadászok és kutyáik a legnagyobb természetességgel lépnek ki Bruegel képéről és jelennek meg a hókásás Szent István körúton. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy a nemrégiben még nálunk is életben lévő utazási és kilépési korlátozások idején, amikor az emberek zöme home office-ba kényszerült és elnéptelenedtek az utcák, nem léptek-e le a festményekről az alakok, és kitekintve az ablakon nem tárult volna-e elénk ilyen furcsa jelenet. Ez a megtapasztalás segített valamennyire belehelyezkedni a szocializmus utazást korlátozó intézkedéseibe, azzal az óriási különbséggel, hogy mi láttuk, hogy ennek egyszer vége szakad, és újból útra kelhetünk. A mostani fiatalok elképzelni sem tudják, milyen lehet egy Orwell regényben élni, ahol folyamatos megfigyelés alatt tartanak és nem tudhatod ki barát és ki pedig ellenség. Ahogy az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának anyagából kiderült Mácsai Istvánról és kávéházi társaságáról is jelentett valaki.[2]
A
Pesti halál (1978) című képe számomra még szürreálisabb, mint amikor
konkrét műalkotások jelennek meg a festményein. Szürreális, mégis mindennapi. A
megrendítő eseményt groteszkké teszi a halottra helyezett táska, a rend a lelke
mindennek hatást sugallja egy olyan eseménynél amit zűrzavar és káosz előz meg.
De maga a halál lezártságában már nyugalmat és véglegességet sugall. Itt
említeném meg a még számomra szocialista realista hatást sugalló 1960-as Az
Erzsébet-híd építése című képet, valamint a városi munkálatok egyéb nyomait
megörökítő 1988-as Kábelfektetés (más címen a Balzac utcai
telefonkábel bontása), és a 1997-es A Csömöri úttól a Filatori gátig
című képeket. Ezek a művek a téma egyszerű közlésén kívül még egyfajta
otthonosságot is közvetítenek, hiszen a fővárosban mindennaposak a terelések, a
szerelések miatti széttúrt utcák. Pontosan ez az, ami Mácsai festészetében
annyira megragad, ez a fajta emberközelség, ismerősség, mindennapiság művészi
köntösbe öltöztetve. Mivel a környéken mozgok nap mint nap, mondhatni
megelevenednek a szemem előtt a képein látottak.
A
Repülőgép (2000) és a Virágcsatorna (é. n.) című műve
érzékenységgel nyúl a városi élet nyomaihoz, a melankólia amit sugall, akár a
belső vívódás lenyomata is lehetne, egy szárnyaszegett papírrepülő ami a
reménytelenséget, és a betonrengetegből kinövő virág a soha fel nem adást
szimbolizálhatja.
Megjelennek
még a tárlaton csendéletei is, amik egyrészt megidézik 19. századi realizmus
stílusirányának virágkompozícióit, másrészt pedig rajzosságukban és stílusukban
a korban elvárt irányzat hatását is hozzák. Kifejezetten sajátos a Kovászosuborka
(1996) és a Mosogató-csendélet (1999), amik elvonatkoztatva a megszokott
virágoktól, gyümölcsöktől teljesen új kontextusba emelik a műfajt.
A most
látható tárlat és a színvonalas katalógus megadja a kezdő lökést ahhoz, hogy
Mácsai István újra a képzőművészet homlokterébe kerüljön. Ehhez a legjobb
helyszínt választották, hiszen szoros kapcsolata fővárosunkkal tagadhatatlan.
Itt az ideje, hogy végre elmozduljon előle a fal.
[1] Elmozdul
a fal. Mácsai István Kiscellben. Budapest, Budapesti Történeti Múzeum, 2023.
13. o.
ÁBTL-3.1.2-M3, Kelemen Gábor fedőnevű
dosszié
Comments
Post a Comment