Vigyázz London, jövök

     Nem vagyok egy világutazó, az egyszer fix. Más boldogan gyűjti a pecséteket (jelzem én nem kaptam pedig azt hittem fogok…), míg én csak azon agyaltam, hogy lehet be se engednek az országba ezzel a fejjel amit sikerült az útlevélkészítéskor produkálnom. Kezdjük ott, hogy ez az utazás igazából októberben lett volna, csak mikor hajnali háromkor kiértem a repülőtérre és megpróbáltam átjutni a kapun kiderült, hogy törölték a járatom. Igen, hosszas (legalább egy éves) szervezést követően sikerült pont azon a napon neki indulnom, amikor kigyulladt egy autó a Lutoni repülőtér parkolójában és égett az egész hóbelevanc. Szóval nem, nem szeretek utazni.
    Mégis nekiveselkedtem újra, mivel a januárig tartó Marina Abramović kiállítást egyszerűen nem hagyhattam ki. Nem és nem. Jöhet tűz (pipa), jöhet özönvíz (szakadt az eső), jöhetnek a zombik vagy a vámpírbékagyíkokamikkieszikazagyadat….teljesen mindegy. Már a covid idején beharangozták és a home office alatt arról ábrándoztam, hogy majd ha újra lehet utazni akkor most már tényleg fogok. Hosszas egyezkedés után tehát nekiindultam és bár végig paráztam, hogy mi van, ha becsipogok pedig nincs rajtam semmi fém és nem szándékszom kokaint sem csempészni, sikerült átjutnom az ellenőrzésen és végül a gép is felszállt. Legfőbb vágyam is teljesült, ugyanis nem csak fel, hanem le is szálltunk.
    Bár abszurdnak érzem, hogy egy repülőjegy árát kell kifizetnem, hogy bejussak ténylegesen Londonba, mégis élveztem a vonat mellett elsuhanó tájat, ami annyira tipikusan angol volt, hogy belefacsarodott a szívem. Kezdésnek tettem egy rövid sétát, mert még nem volt nyitva semmi. Meglepetésemre a belváros közepén egyszer csak szembeszaladt velem egy róka, aki szerintem nem Vukk (bár nem kérdeztem meg a nevét). Kihasználva, hogy mindketten frászt kaptunk a másiktól nem túl feltűnően arrébb somfordáltam, mivel mindenképpen szerettem volna elkerülni, hogy bokán harapjon, csak amolyan „Good morning. Nice to meet you.” – módon. Bár kötöttem biztosítást nem szerettem volna a szuvenírek mellett egy kis veszettséget is hazavinni.
    Az első állomásom (mivel gondoltam összekötöm a kellemeset a hasznossal) egy könyvkötőbolt volt, ami sajnos nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet (ez akár könyvkötő humornak is beillene, de úgyse fogja érteni senki, sajnálom). Éppen minden out of stock szóval kullogtam tovább egy méhviasszal meg egy plakáttal, amin könyvkötők vannak. Értsd úgy, hogy könyvkötők, nem könyvkötő nők. Ugyanis mi lemaradtunk róla, de nem baj azért még jól fog mutatni otthon. Mivel épp valaki Koreából érkezett a Buckingham-palotához csak tisztes távolból lehetett megnézni. Néhány évvel ezelőtt már bejártam a kötelező turista látványosságok egy részét, szóval ez most nem ütött annyira szíven, ellenben levert a víz mikor a feltekert, alaposan becsomagolt plakátra néztem a hónom alatt. Nem, annyira nem lehetek szerencsétlen, hogy fegyvernek nézzék. Mindenesetre semmi hirtelen mozdulat, a kávét lassan kortyolgatjuk és szedjük a lábunkat. De azért folyamatosan az lebegett a szemem előtt, ahogy hatan ugranak rám, hogy ártalmatlanítsanak.

    És igen, végre megérkeztem a Royal Academy of Arts elé, ahol már kint parkolt a Marina Abramović Institute kisteherautója. A kiállítás már ahogy beléptem beszippantott. Onnantól kezdve nem érdekelt, hogy jutok haza, elérem-e a gépet, semmi más, csak a hatás. És a hatás lehengerlő volt.
    A kezdés a The Artist Is Present volt (MoMa 2010), olyan formában, hogy egyik oldalt Marina arcából volt egy válogatás, míg szemben vele (ezzel megidézve az egymással szembe ülést) a különböző látogatói reakciókat nézhettük. Volt, aki sírt, aki mosolygott, akin nem látszott semmi…kár, hogy nem iratták le velük, hogy mire gondoltak, hogyan élték meg ezt az eseményt. Bár úgy emlékszem, mintha készült volna belőle egy könyv, szóval nem kizárt, hogy angolul elérhető egy ilyen.
    A következő performansz a Rhythm 0 volt, két oldalt az 1974-ben készült fotókat vetítették, míg velünk szemben ott volt az asztal, csak ebben az esetben nem minden földi jóval megterítve, hanem rajta egy fejsze, egy kés, egy kalapács, meg néhány kevésbé veszélyes tárgy, összesen 72. Csak kapkodtam a fejem és próbáltam elképzelni, hogy milyen lehet kiszolgáltatni magad ennek az embertömegnek, akiknek te adod meg az engedélyt, hogy azt tegyenek veled, amit csak akarnak. Ott volt a pisztoly is, amit Marinára irányítottak Nápolyban (jó, biztos nem pont az a pisztoly, de értitek. Egy kis komolyságot, na.). Az érdekes az, hogy egyáltalán nem emlékszem, hogy láttam a pisztolyt, csak itthon vettem észre a képen. Mintha a tekintetem átugrott volna rajta, tudván mi történhetett volna, ha az a férfi meghúzza a ravaszt. Itt azonban száz % volt a biztonság, ami az őröknek és a le gyorskötözőzött tárgyaknak is köszönhető volt. 

    Jobbra nézve a fejek felett megláttam, hogy ott áll két meztelen alak, ezért inkább balra indultam. Itt egy vörös szobában a Balkan Baroque videoinstalláció ment, előttünk a két kád tele fekete vízzel (tinta?)  és egy szolid csonthalom. A videóban szerepelnek Marina szülei, és szürreális élmény az egész terem atmoszférája és az, hogy közben a patkányfogásról hallhatunk beszámolót. Eszembe jutott, hogy egy alagsori helyiségben egy óriási halmon ülve csak sikálja és sikálja a csontokat, mindent áthat a rothadás szaga. Érdekes lehet, hogy valami ami egyben gyomorforgató, másrészről csodálatot vált ki. Legalábbis én így is azt éreztem, csodálatot. Nem meglepő, hogy Arany Oroszlán lett a vége.

    Ebben a teremben megjelent még a Rhythm 5 és a Thomas Lips is fotókon, és itt már elég erősen éreztem ezt az „ilyet ma már biztos nem lehetne” érzést. Nem vagyok egy vérengző vadállat és bár kedvelem a horror filmeket és nem ájulok el egy vérvételnél, kíváncsi lennék, hogy egy ilyen esemény milyen érzéseket keltene bennem. Az, hogy bizonyos emberek a saját testük sanyargatásával milyen határokat hágnak át régóta foglalkoztat (vegyük például Hajas Tibort vagy Tricepset). Minden bizonnyal ez vezetett Marina Abramovićhoz is. 
    A következő teremben a The Hero került sorra, amikor a művész egy fehér lovon ül és fehér zászlót lenget apja emlékére, aki „sose adta meg magát”, közben a Tito-korabeli jugoszláv himnusz hallatszik. Előttünk a Vojin medáljai, érmei, kitüntetései és családi fotók fekszenek egy vitrinben, egy olyan ember mementójaként, akit elragadott a halál. 

    Itt hátraarcot kellett vennem, és mivel kezdeti szégyenlősségem elmúlt, csalódottan vettem észre, hogy a két pucér alak már nem állja el az utat. Na de mivel eldöntöttem, hogy egy elő performanszban való részvételt nem hagyhatok ki, itt jó hosszan nézelődtem míg meg nem jött a váltás. Bár szerepeltek olyan művek, amiket egyedül Marina fémjelez (Art Must Be Beautiful, Artist Must Be Beautiful), úgy érzem ez a terem mégis az Ulayjal közös korszaknak szólt. Itt láthattuk a Rest Energyt (amit bárkinek mesélek senki se hiszi el, hogy akár veszélyes is lehet: „Úgyse engedi el”…), a Light/Dark (aminek köszönhetően hangos csattanások visszhangoztak a teremben), a Relation in Space, az AAA AAA  videója és a Breathing in/Breathing Out, a Relation in Time fotói és még biztos voltak mások is. Valahol ott volt a Rhytm 10 is, de már nem emlékszem, az melyik teremben volt.
    Ezek a performanszok szomorúsággal töltöttek el, mert egyből közös életük végére, a Nagy Falra gondoltam. Annyira életszagú ez, hogy egy páros, aki ennyi mindenen ment át, és elképesztő alkotásokat hozott létre együtt, egyszer csak *puff és már vége is. A kis romantikus lelkemet ez mindig megviseli.

    Mindenesetre megjött a váltás. Egy darabig nézegettem a bátor jelentkezőket, majd én is átpréseltem magam, szó szerint. Láttam már videókat és képeket az Imponderabiliáról, de azért átélni teljesen más. Hónapokkal ezelőtt eldöntöttem, hogy én (a bátor) biztos rájuk merek majd nézni, mert hát nincs a meztelenségben semmi furcsa, aztán eljött az idő és az egészet felülírta. Kezdjük ott, hogy tekintetemet előre a vak világba meresztettem, nehogy olyat lássak amit nem szeretnék (mégis prűd vagyok, ki gondolta volna), és a férfi felé fordulva, de tőle tisztes távolságba húzódva, szegény nőnek préselődve jutottam át. Aztán persze úgy csináltam mintha mi se történt volna, és igazából szerintem pont ez a lényeg, hogy nem történt semmi. Semmi megbotránkoztató, semmi zavarba ejtő, csak egy férfi és egy nő és egy út amin át kell lépned. Persze hazafelé egyből elkezdtem pszichologizálni magam, hogy mit miért és hogy, de még nagyon sok minden van hátra, szóval haladjunk tovább.
    Jött a Kínai Nagy Falas történet, aminek mindannyian tudjuk mi lett a vége, egy mintaválogatás ami a séta alatt készülhetett és a két váza, a Die Mond, Der Sonne (A Hold, A Nap) amik közös performanszaik végét jelentették. A két váza a két művész magasságában készült el, csak az egyiknek sima a felülete, míg a másiké lakkozott, fényes. Erre a műre nem emlékeztem, pedig előzetesen elég sok mindent átrágtam, hogy ne föld bután menjek oda. De ahogy megláttam őket, valahogy rossz érzést keltettek bennem, nem tudtam megmagyarázni miért, de minél gyorsabban tovább szerettem volna menni. Így utólag biztos ráérzett a fentebb említett kis érzékeny lelkem, mi is lehet a háttérben: a megváltoztathatatlan ellentét.

    Kicsit illene belehúznom, mert kezd nagyon hosszúra nyúlni ez a beszámoló. Tehát innentől kevésbé terjengősen próbálok fogalmazni. Tehát. Ekkor következtek az ásványokból készült munkák, amiket ki is lehetett próbálni. Mivel viaskodott bennem az „én a teljes élményért jöttem” és a „nem, biztos hogy nem veszem le a cipőm” ezért nem próbáltam ki csak azt, milyen érzés ha nekiérintem a homlokom, a szívem és az ágyékom ezeknek a hűs köveknek egy pár másodpercre. Most nem az fog következni, hogy itt megvilágosodtam és innentől teljesen más életet fogok élni, mert megváltoztattak a kövek, de mindezek ellenére azért kellemes érzéseket keltett bennem és éreztem valamilyen energia cserét. A Fekete Sárkány mellett szerepelt még a Fehér, a Vörös és a Zöld Sárkány is, valamint a Shoes for Departure is. Ééés ott volt a Portál, ami szintén egy ásványos munka. Elolvasva a leírást, ez átjáró a jó és rossz között, út a sötétségből a világosságba, pokolból a paradicsomba, vagy akár az életből a halálba. Érdekes tapasztalat volt, hogy az egyik látogató kis totyogós kislánya kacagva szaladt át rajta újból és újból, mintha rá még nem is hatnának ezek a fogalmak. Amikor én átléptem rajta próbáltam azt vizionálni, hogy most a rosszból lépek a jóba, és semmiképpen sem fordítva, de csak a vakító fehér fényt láttam és az ásványokból sugárzó hőt éreztem. Erről egyből bevillant Marina Tibettel való kapcsolata, a bardóból való újjászületés és a megvilágosodás kérdése. Ugyanis nem tudtam elengedni azt az asszociációt, mintha ez a kapu egy szülőcsatornaként is funkcionálna átvitt értelemben. 

    A második élő performansz (ezeken sajnos nem lehetett fotózni, érthető okokból) a Nude with Skeleton volt, ahol egy meztelen nő testére egy csontvázat fektettek, ami ütemes légzésére vele együtt mozgott. Na itt jöttem csak igazán zavarba (mintha eddig nem lettem volna abban…), ugyanis a nő kereste a szemkontaktust velem. Nehezen tudnám megfogalmazni, mi is volt konkrétan a problémám a helyzettel (lépjünk túl azon, hogy egy nő és egy csontváz fekszik előttem). Úgy az egész meztelenség, mintha a csontvázzal egy még belsőbb lényed tárnád a nagyközönség elé, ahonnan már csak egy egészen kicsiny lépés a lelked tálcán való felkínálása. Kicsit befigyelt a szem a lélek tükre dolog is, és a mi van, ha azzal, hogy ránézek elvesz belőlem valamit. Szóval ilyen középkori, babonás, boszorkányüldözéses rossz érzést keltett bennem a szituáció. De mindezek ellenére tetszett a dolog, teljesen új megtapasztalás volt, talán itt már egyre jobban kezdtem kilépni a komfortzónámból (ami egy nagyon kicsi, nagyon elszigetelt, egyszemélyes tér, mondhatni mini zóna). 
    Még nagyon sok kimondottan érdekes mű kapott helyet a kiállításon, de lépjünk az utolsó állomásra, ami nem más, mint a The House with the Ocean View. Mivel ez csak háromszor 12 napig volt látható, muszáj volt abban az időben érkeznem Londonba, amikor épp ez a performansz volt soron. Első találkozásom ezzel a művel szerintem sokakhoz hasonló módon a Szex és New York sorozatban történt. Carrie és Charlotte hallanak egy nőről, aki nem beszél és nem eszik, és ez annyira furcsa, hogy meg kell nézniük. Nagyjából ez a kép fogadott engem is, egy emelvényen három szoba, melynek a közönség felé eső fala nyitott. Mindegyik minimálisan bebútorozva és felszerelve. A művész 0-24 órában 12 napon keresztül ott van fent (hogyan is tudna lejönni, hiszen késekből vannak a létrák) és se nem beszél, se nem eszik, csak ül, sétál és ennyi. Leülök hát én is és figyelem, ahogy komótosan hátrál a tér egyik végéből a másikig, és azon agyalok, hogy még jó, hogy nem akkor érkeztem mikor fürdik vagy a WC-n ül. Neki minden cselekedetét ugyanolyan nyugodtan, mondhatni transzban kell végeznie itt mindenki előtt, de én nem szeretném betolakodónak érezni magam. Egyből előjön az együttérzés belőlem, hogy semmiképpen se hozzam kellemetlen helyzetbe (de hiszen már abban van). Az egész a megtisztulásról szól, meg az energiáról. Egy elvonulás alkalmával is böjtöt, némaságot és magunkba fordulást szoktak javasolni, szóval a cél elérhető. Na de így, mindenki előtt? Ez már olyan szintje a saját testedtől és érzéseidtől való eltávolodásnak, amire én nem lennék képes. Egy háromnapos léböjt kúrát sem bírok ki, nem hogy ezt…Elképedve állok a helyzet előtt és csak figyelem, ahogy halad egyik faltól a másikig. 
    Azt kell mondanom, hogy megérte ennyit utazni, ugyanis egy teljes képet kaphattam egy olyan időszakban történt művészeti életműről, aminek sajnos koromnál fogva nem lehettem személyesen tanúja. Megelevenedtek a könyvekben olvasottak és az élő performanszoknak köszönhetően részese is lehettem, ami elmondhatatlanul fantasztikus élmény volt. Most ahogy itt ülök, és írom ezeket a sorokat néma csend van a lakásban, csak az óra kattog ütemesen, és egy pillanatra odaképzelem magam a metronóm mellé, és letekintek az előttem álló közönségre. Érzem az egyszerű fából készült széket, ami megtámasztja a testem és hagyom, hogy az energiák megtisztítsák a lelkemet. Gyógyulok.