Hurrá, nyaralunk!

        Szokásos éves szabadságomat idén tartalmasan szerettem volna eltölteni, így belezsúfoltam annyi kiállítást amennyit csak bírtak a lábaim. A nagy nyaralgatás közepette azonban valami szöget ütött a fejembe: miért utálják annyira, ha fényképezünk? Az a típus vagyok, akinek a memóriája vetekszik egy aranyhaléval, ezért sokat szoktam fotózni, hogy visszanézve felidézze bennem az emlékeket, valamint sose lehet tudni mikor lesz hasznos egy cikk vagy egy dolgozat miatt. Most viszont zömében falakba ütköztem. De kezdjük az elején.
        Első utam Kecskemétre vezetett, ahol jelenleg egy Andy Warhol kiállítást és Bob Dylan turnék alatt készült képeit lehet megtekinteni. Fotójegy ellenében mindkettőt minden további nélkül megörökíthettem, mondjuk az 500 Ft-os ár nem állt arányban a kiállítás méretével, és hiába összevont eseményről beszélünk mindkét helyen külön-külön meg kellett váltani, de legalább onnantól zöld utat kaptam. A Cifrapalotában rádásul kedvenc magyar művészem, Farkas István képeit is újból megcsodálhattam, ami élmény tekintetében nálam vetekszik a két húzónévvel. Bevallom itt az ablakon keresztül az udvart is lelkesen fényképeztem, ugyanis növényzete a zöld számos árnyalatát feltüntetve, akár egy oázis vonzzott magához. Ha már itt jártam természetesen a Magyar Fotográfiai Múzeum aktuális kiállítására is beugrottam, elidőzve a vitrinekben őrzött fényképezőket böngészve. 

        Következő célállomásom Győr volt, ahol kb minden sarkon valami látnivalóba ütköztem. Nagy segítség volt számomra, hogy a Látogatóközpontban csomagmegőrző is működik, így nem kellett a pakkomat magammal cipelnem mindenhova és szabadon közlekedhettem. Itt már komolyan meg kellett húznom a listámat, mivel csak egy fél nap állt rendelkezésemre. Kombinált jeggyel megnézhettem az Egyházmegyei Könyvtár és Kiállítótérben a fantasztikus kódextöredékeket valamint a Zalka antifonálét, ami olyan súlyos, hogy legalább négyen kellenek a mozgatásához. A könyvtárban tilos volt fényképezni vaku ide vagy oda. Ez komolyan elszomorított, lévén munkámból adódóan ez a gyűjtemény közel áll a szívemhez. De ha tilos, akkor tilos és én szabálykövető vagyok, tehát hüppögtem egy párat és megpróbáltam minnél jobban magamba szívni a látottakat. Beletartozott a jegybe a Nagyboldogasszony-székesegyház is, ahol a Szent László hermát őrzik, ehhez kapcsolódva pedig a Legenda Aurea kiállítás, amiben egy maketten mi is kipróbálhatjuk, miként távolítható el a koponyaereklye a hermából. Ez akkora élmény volt számomra akár egy kisgyereknek a vidámpark, pedig híresen ódzkodom minden interaktív elemtől. Kihagyhatatlan volt még a Borsos Miklós és a Kovács Margit Múzeum, ez utóbbiban egy nagyon jó filmet is vetítettek, ami bemutatta hogyan lesz egy váza formából lány alak nagy szoknyával, fején kendővel. Meglátogattam egy újabb Patikamúzeumot is, ami itt Széchenyi Patikaként jelenleg is üzemel. Érdekes kontraszt volt a bájos régi belső és a modern gyógyszerek között. Természetesen itt még videót is készítettem....

        Győr tehát mondhatni jól szerepelt, nem kértek fotójegyet és csak egy helyen nem volt engedélyezett a fényképezés. Robogtam hát tovább, búcsút véve a város szocialista vasútállomásától, egyenesen Szombathelyre. 
        Itt értek ám a komoly meglepetések. Nagyjából olyan, mintha sehova sem mentem volna be, hanem csak átrobogtam volna a városon, ugyanis néhány köztéri szobortól eltekintve alig készült fénykép. Jó, azért ez erős túlzás, ezt már csalódottságom mondatja velem. A Schrammel gyűjteményben nagy szerencsémre engedték, de egyből fel is hívták rá a figyelmemet, hogy a szomszédos Iseum területén tilos a fotózás. Kénytelen voltam hát az utcáról, akár valami lesifotós lőni egy képet. Bár a dologhoz hozzá tartozik, hogy az óriási bikán kívül ami a kiállítótérben áll szerintem semmiről sem készítettem volna képet. Viszont külön dícséretet érdemel a termek végén lévő szekció, ahol bemutatják mit hol ástak ki. Ez igazán izgalmas volt, főleg, hogy utána be is jártam nagyjából az itt látott helyeket.         A következő pofáraesés a Szombathelyi Képtárban ért, ahol kérdésemre azt a választ kaptam: nem szeretik, ha a műtárgyakat fotózzák, maximum a terem egy-egy szegletéről készülhet bármi is. Pedig ez a gyűjtemény nagyszerű! Igazán izgalmas a tárgyi anyag, főleg a textilből készült műtárgyak.
Itt kezdett el motoszkálni bennem, hogy miért is van ez? Persze ott vannak a jogi dolgok, engedélyezi-e a letétbeadó, vagy a tulajdonos, esetleg a kölcsönadó intézmény, mi van a szerzői jogokkal... De a mai világban, ahol tarol az instagramm és mindenki tölti a videókat tiktokra meg youtubra lassan az már "nem megengedett", hogy valamit tilos legyen megörökíteni. Felmerül persze az a kérdés, hogy mit néznek meg szívesebben az emberek: amit még sosem láttak, vagy amiről folyton képekbe botlanak? Szerintem embere válogatja, sőt szituációtól is függ. Én inkább az a vágyakozó típus vagyok, szeretek mindent a saját szememmel látni, de ha az elérhetetlen helyekről sosem látnék fotót, akkor azt se tudnám, hogy léteznek. Ha egy helynek jó weboldala van, tele felcsigázó információkkal és képekkel azt mondom oké, már elérted a célod, ne engedd, hogy fényképezzek, a te dolgod, hogy becsald az embereket. De nem jön jól egy kis ingyen reklám? Igaz viszont az is, hogy ki akar valamire pénzt kiadni, amit más online már elérhetővé tett...Fogós kérdés ez.

        A másnapi Jákra való átruccanás viszont helyére billentette a dolgokat. A templomot már megnyitották a nagyközönség előtt, belülről így meg lehet csodálni ezt a románkori remeket. Sajnos a bélletes kapu ami a leginkább érdekelt volna még el van kerítve, de oda se neki, járok én még erre! Mivel a buszforgalom nem túl nagy arrafelé, nagyjából 3 órára ottragadtam, így sikerült töviről hegyire megnéznem, nem felejtettem el adakozni, elgondolkodni az életemen, sőt még a helyi coop abc-t is meglátogattam és belefért egy kis étcsoki evés a bolt előtti padon a negyven fokban. Igazán érdekes látványt nyújthattam, no de oda se neki. Hazafelé bolyongtam még kicsit Szombathelyen, érintve a Savaria Múzeumot (nagyszerű Sisi kiállítás volt látható éppen), a romkertet ami mellett egy kis ösvény vezet el, és a Smidt Múzeumot, ahol jött újból a tiltás, kérjük ne fotózzon. Úgy néz ki lassan abból tendencia lesz, hogy ahol megkapó könyv és papírtárgyakat állítanak ki, ott esélyem sincs fényképezni. Ohh pedig milyen szépek is voltak azok a könyvek, ama mostoha körülmények között!

        Mielőtt végleg visszatértem volna a mókuskerékbe még beiktattam egy kis budapesti kalandozást is. Jött is a meglepetés. Bár a nemrég zárt Bosch no foto jeligével működött, most a Matisse-on minden zokszó nélkül kiélhettem magam. Teszem hozzá sokan engedik el a fülük mellett a tiltást, aminél mindig ingerenciám van szólni, bár tudom, nem az én dolgom. 
        Az utolsó két állomás a Magyar Nemzeti Múzeum és a Ludwig Múzeum volt, előbbi fényképezés nélküli elmélyült látogatás, amolyan mindentalaposanolvassunkelnehogylemaradjukvalamiről, míg utóbbin képes voltam tíz képet lőni egy félig megevett, olvasó csokoládéról. Igen, jól látjátok, olvasó, nem pedig olvadó.

        A nyári szünet konklúziója tehát az, hogy ideje lenne kezdeni valamit a memóriámmal, mert a kultúrális intézmények egy része ha törik ha szakad megmarad fotómentesnek. Csak nehogy valaki rákérdezzen, milyen is volt a nyaralás...