CizellArt

          Végre valahára, sok éves várakozás után kinyitott a Néprajzi Múzeum. Nem hagyhattam ki, hogy már az első héten meg ne nézzem és be ne számoljak a tapasztalataimról.           Már magán az épületen is van néznivaló bőven, formája nekem leginkább egy süllyedő hajóra emlékeztet, vagy mondhatjuk, hogy a néprajz bárkája, ami sok éves hányattatott sorsa után végre kiemelkedik a habokból. A tetőkertbe nem merészkedtem fel, de ami késik nem múlik, mindenképp pótolni fogom. Látni lehetett, hogy már most magukénak érzik az emberek, többen is üldögéltek, nézelődtek odafent. Külső borítása a múzeum gyűjteményéből merít, a motívumokat újraértelmezve egy pixelekből álló alumíniumrácsot hozva létre, ami olyan akár egy szőttes. Meglepetésemre a múzeumnak két bejárata van, eddig én azt hittem az egyik szárny csak a dolgozóké lesz, de így kellemesen csalódtam, ugyanis rövid sétával elérhető a Múzeum mélygarázstól. (Zárójelesen megjegyz...

            Ennek a könyvnek a megjelenését hosszú idő óta vártam, így nagyon boldog voltam mikor végre hazajött velem. A letisztult külső igazán érdekes és tartalmas mondanivalót takar, így ebben az esetben se ítéljünk borító alapján. Az interjúalanyok között a világ minden tájáról szerepelnek múzeumi vezetők, aminek köszönhetően jó rálátásunk lesz a könyv elolvasása utána a kulturális szféra mostani állapotára. Csak a teljesség igénye nélkül: Adriano Pedrosa (Museu de Arte de Sao Paolo Assis Chateubriand), Eugene Tan (Szingapúri Nemzeti Galéria és a Szingapúri Nemzeti Múzeum),   Anton Belov (Garage Museum of Contemporary Art), Mami Kataoka (Mori Művészeti Múzeum) és Max Hollein (The Metropolitan Museum of Art) is szót kapott a kötetben.           A bevezetőben azzal kezdi a szerző, hogy 2019 szeptemberében az ICOM ülésén nem sikerült megszavazni a múzeum új fogalmát, mivel az „túl terjengős, nehézkes és többek ált...

  A 17. Velencei Építészeti Biennále Magyar Pavilonja – Othernity: Modern örökségünk újrakondicionálása. Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum 2021. A Velencei biennále bezárását követően a szokásoknak megfelelően a Ludwig Múzeum adott otthont a nyertes magyar pályázat bemutatkozásának. A kiállítás a Hogyan fogunk együtt élni? témára készült és az eredeti koncepciót követve két teremből állt: a Laborra és a Showroomra. A Laborban került bemutatásra a tizenkét épület archív anyagok és fotók alapján lightboxokban elhelyezve, míg a Showroomban a felkért Kelet-Közép-Európai építészeti irodák reflexióját láthattuk.                Olyan ikonikus épületek kerültek kiválasztásra, mint az újpesti Ady Endre Művelődési Ház, az újpalotai Víztorony, az MSZMP 13. kerületi székháza, a Déli Pályaudvar, az OTP-toronyház, a Kelenföldi Városközpont, a Planetárium, a Dob utcai trafóház, a Domus Áruház, az OKISZ-székház,   a Külső-kelenföldi refo...

       Amikor az ember lánya csodás napsütötte reggelre ébred, főleg, ha az a tél derekán történik, erős késztetést érez arra, hogy kimozduljon otthonról. Így tettem én is tavaly, az év utolsó napján, és meglátogattam a Mátyás-templomot és a Magyar Nemzeti Galériát, annak is egy általam titkos szekciónak nevezett részét.

       A kiállítótérben állva gyakran merengek el egy-egy kép előtt azon, vajon milyen gondolatok, érzések kavaroghattak a művészben miközben vászonra, fára vitte vagy kőbe véste művét. Keresem a mögöttes tartalmat, próbálok olvasni a sorok között, hátha rábukkanok arra, ami értelmet ad az egésznek. Veszélyes terep ám ez. Ugyanis könnyen eshetünk abba a csapdába, hogy valami olyat feltételezünk, aminek semmi valóságalapja sincs. Egy ilyen gondolatfolyam indult el bennem Farkas István Szirakuzai bolond című képe kapcsán is.

     Sokat gondolkodtam mivel is kezdjem el, míg Helen de Borchgrave Kalandozás a keresztény művészet világában című könyvében rá nem bukkantam Stanley Spencerre és a munkáival díszített Sandham-emlékkápolnára. Stanley Spencer (1891-1959) a nagy-britanniai Cookham-upon-Thamesben élt és  zömében ezt a szűk világot jelenítette meg munkáin. Az első világháborúban mint szanitéc vett részt, ugyanis gyenge fizikuma miatt nem felelt meg katonának. Az itt átéltek mély hatást gyakoroltak rá, emiatt egy emlékkápolna megalkotásán gondolkodott szüntelenül, melyhez vázlatokat is készített. A terv Mary és John Louis Behrendnek köszönhetően valósult meg, akik megépítették Henry Willoughby Sandham hadnagy emlékére, aki Mrs. Behrend testvére volt, és a macedon fronton hunyt el, ahol Spencer is szolgált.        A Burghclere-ben található kápolnán öt évig dolgozott 1927-1932 között. Az óriási olajképeken eleinte festőállványon, majd pedig miután felkerültek a falakr...